Szavak, amiket a cancel culture nem ismer
Pedig de jó lenne!
Wendell Berry The Contrariness of the Mad Farmer c. versében feltesz egy kérdést, ami mostanában gyakran eszembe jut: „Did you finish killing everybody who was against peace?”, azaz „Befejezted, hogy végezz mindenkivel, aki a béke ellen volt?”. Erős megfogalmazás, ám az eltörléskultúra lényegét egy hasonló mentalitás képezi. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint a szavak, amiket a képviselői rendre kerülnek:
1. “Megbocsátunk.”
A cancel culture nem ismeri a megbocsátás fogalmát. Bűnvallást követel azoktól, akik „hibáznak”, ám ennek ritkán célja a megbékélés. Sokkal inkább szól az igazságosság köntösébe bújtatott hatalomgyakorlásról, dominanciáról, bosszúról. Ezért sem követi sokszor az őszinte bocsánatkérést, annak nagyvonalú elfogadása. Ha hibáztál, az bizony rajtad marad és vezekelned kell addig, ameddig a sértett fél azt nem mondja, hogy elég.
2. “Elfogadunk.”
Az elfogadás feltételévé vált az egyetértés. Ha az hiányzik, bármennyire is átgondolt egy álláspont vagy vélemény, a képviselője elutasításban fog részesülni. Egy nézeteltérés esetén nagyon gyakran nem is az a konklúzió, hogy a másik fél téved, hanem, hogy gonosz/rosszindulatú/káros. De miért is? Ez a fajta megbélyegzés teljesen ellehetetleníti az eszmecserét és a kölcsönös tanulást.
3. “Megváltoztál.”
Lehet, hogy tíz éve a legnagyobb butaságot posztoltad valahova, egyszerűen azért, mert tizenhat voltál. A cancel culture olyan, mint az internet: sosem felejt. Örökké a legrosszabb verziódként élsz a fejekben, hiába fejlődtél, változtál, tanultál. A cél, hogy szégyenkezz valami miatt, ami már régen nem aktuális és folyamatos Canossa járásban lehessen tartani.
4. “Elnézzük.”
A cancel culture-ben nincs olyan, hogy valami rosszul érintett, de túllépek rajta. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy hagyjunk fel a határhúzással, de biztos, hogy mindenből ügyet kell csinálni? Nem lehetne, hogy néha egyszerűen csak elnézzünk egymásnak dolgokat? Különösen, ha teljesen egyértelmű, hogy nem ártó szándék áll egy-egy megjegyzés vagy cselekedet mögött. Az emberi nagyság egyik legszebb megnyilvánulási formája lehetne ez.
5. “Becsülünk.”
“…de többnyire csak addig, amíg egy véleményen vagyunk.” Pedig mennyire fontos lenne látnunk, hogy egy ember nem csupán a vélemény, amit egy adott témában képvisel. Miért nem becsülhetjük egymás gondolatait, kemény munkáját, elhivatottságát akkor is, ha x kérdésben más konklúzióra jut, mint mi? Továbbá, miért annyira egyértelmű, hogy aki különbözik, azt a rosszindulat fűti? Nem lehet, hogy ugyanúgy válaszok után kutat, egyszerűen csak máshol találja őket? A cancel culture-ben ez elképzelhetetlen. Kár.
6. “Túlreagáltuk.”
A cancel culture szeret bocsánatot követelni, de a képviselői már annál ritkábban alázkodnak meg egy-egy hibát követően. Ebben a felfogásban általában mindenki pontosan azt kapta, amit érdemelt és csakis magának köszönheti.
7. “Vicces.”
Ez a szó azért hangzik el nagyon ritkán az eltörléskultúrában, mert az általában mindent véresen komolyan vesz. Nincs olyan, hogy valami poénos, ezért közösen nevetünk rajta. A dolgoknak azok az aspektusai, amik erre okot adhatnának, sokkal inkább válnak sértődés tárgyává. Humor helyett, viszont bőven akad gúny, ami szintén mosolyt csal az arcokra, azzal a különbséggel, hogy más kárára teszi. Jobb lenne közösen nevetni, mint egymáson.
Chesterton után szabadon: Ha felhúzunk egy falat, teljesen mindegy, hogy kizártuk a többieket vagy bezártuk magunkat. Az eltörléskultúra vesztét kezdettől fogva ebben látom: egy ponton annyi embert küld a falon kívülre, hogy a kitaszítottak egyszerűen folytatják a diskurzust ott, ahova száműzték őket. A bíráik talán abban a hitben élnek, hogy megszabadultak tőlük, ám valójában a falakkal csak saját magukat börtönözték be.
