„Életet és halált adtam előtökbe” II.
További gondolatok az eutanáziáról
Zoraya ter Beek neve mostanra többek számára ismerősen csenghet. Jómagam először a The Free Press hírleveléből értesültem a holland hölgyről, aki azért került a média fókuszába, mert fizikálisan egészséges felnőttként kérvényezte az eutanáziát. Kérvényét jóváhagyták, így a 28 éves ter Beek május elején távozik az élők sorából. De mit indokolja, hogy egy fiatal nő ily módon akarjon véget vetni az életének? Zoraya esetében a mentális problémái – borderline személyiségzavar, depresszió, autizmus-, ami olyan mértékű szenvedést okoz számára, amivel elmondása szerint nem tud tovább létezni. Pszichológusként döbbenetesnek tartom, hogy bárki szerint is a halál jelentené a megoldást ter Beek problémáira.
Kezdjük azzal, hogy ebben a felfogásban a szuicid késztetés gyakorlatilag megszűnik tünet lenni. A pro-eutanázia oldal logikája alapján, ha egy személy szeretné lezárni az életét, az többé nem egy probléma, ami kezelésre szorul, hanem egy jogos igény, amit ki kell elégíteni. Ijesztő belegondolni, hogy ha bármelyikünk is krízishelyzetbe kerülne, a segítő szakma talán nem hozna vissza a szakadék széléről. Pusztán az nem világos, hogy miért? Mert az egyén mindig pontosan tudja, mi a legjobb neki? Semmi sem áll távolabb az igazságtól, hiszen számtalan szituációval találkozhatunk mind a szakmában, mind az egyszerű hétköznapok során, ahol a vágyaink és a szükségleteink nincsenek átfedésben. Akarunk valamit, amiről azt hisszük, segítségünkre lesz, holott valójában teljesen más jelentené a megoldást. Az eutanázia tökéletes példa erre. Szakemberként nem hiszek abban, hogy bárki is meg szeretne halni. Aki szenved, az megkönnyebbülni szeretne, nem meghalni. Ha a társadalmunk erre nemet mond, az nem az egyén szabadságának a korlátozása, hanem a józanság védelme.
Ne gondoljuk, hogy egyszeri esetről van szó. A 23 éves belga Shanti De Corte egy terrortámadás túlélőjeként döntött úgy, hogy kérvényezi az eutanáziát, ugyanis nem tudta feldolgozni azt a horrort, ami 2016-ban a brüsszeli repülőtéren történt. A szintén holland származású Aurelia Browers 29 évesen zárta le az életét, Zoraya ter Beekhez hasonlóan mentális problémákra hivatkozva. Folytathatnánk a sort. De ne képzeljük, hogy ezen a ponton a lejtő aljára értünk. Van tovább.
Néhány napja váratlanul a kezembe került Ferdinand von Schirach Gott. Wem gehört unser Leben? Wer entscheidet über unseren Tod? c. könyve, ami egy színdarab az eutanáziáról. Az író különböző karaktereket szólaltat meg – egy ügyvédet, egy orvost, egy papot-, akik azon vitáznak, hogy Gärtner úr, aki makkegészséges 78 évesként szeretne meghalni, kaphasson-e segítséget az önként vállalkozó orvosától vagy sem. Tetszett az ötlet, hogy Schirach egy ilyen fontos kérdést párbeszédes formában dolgozott fel, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem frusztrált az, ahogyan ezt tette. A mű ugyanis elvileg nem dönt az olvasó helyett, de valahogy mégis azzal az érzéssel távoztam, hogy nemet mondani az eutanáziára annyit jelent, hogy korlátozni szeretnék másokat a szabadságukban, amiért leginkább szégyelljem magam. Azt sem tudtam nem észrevenni, hogy a kereszténység nevetségessé tételének mennyivel több oldalt szentelt az író, mint bármelyik másik opponensének. Még ha egy szereplő mögé bújva fogalmazta is meg a kritikáját, az üzenet így is átjött: a kereszténység logikátlan, bigott, elnyomó vallás. (Kár, hogy Schirach egy hebegő-habogó klerikus helyett nem William Lane Craig személyéből merített inspirációt, mert akkor biztosan kisebb sikerrel járatta volna le a keresztény álláspontot, de annyi baj legyen.) A legnagyobb problémám viszont még mindig nem ez, hanem hogy mennyire érzelmi alapú a pro-eutanázia érvelés. Gärtner úr ugyanis a felesége halálát követően dönt úgy, hogy nem szeretne tovább élni. Elvesztette a társát, akivel azelőtt utaztak, színházba jártak, jótékonykodtak, és a mindennapok már nem ugyanolyanok nélküle. Közös gyermekeik és unokáik sem nyújtanak többé vigaszt, ezért arra a következtetésre jut, hogy csupán egy lehetőség maradt. Noha a történet szerint az idős özvegy mentálisan és fizikálisan teljesen fitt, a céltalanság elég indok, hogy lezárhassa az életét.
Szögezzük le, hogy közeli hozzátartozót elveszíteni fájdalmas élmény és minden együttérzést megérdemel. De hogy miért indokolná az egészséges fél halálát, az számomra nehezen követhető. Egy veszteséget követően az, hogy szomorú és céltalan vagyok teljesen természetes reakció és az életben sajnos gyakrabban megesik, mint szeretnénk. Mert veszteség a szakítás, a munkanélküliség, a betegség és a költözés is. Még csak idősnek sem kell lenni ahhoz, hogy bármelyiket megtapasztaljuk. Schirach ezen a ponton emlékezteti is az olvasót, hogy ha Gärtner úr ilyen alapon befejezheti az életét, akkor egy harmincas fiatalra ez ugyanúgy igaz. Az ő terveire is áldásunkat adnánk?
„Amíg másnak nem árt vele! Az ő döntése.” hangzik el gyakran ellenérvként. De mit jelent ártani? Talán xy halála nem direkt módon hat a másik emberre, de indirekt hatása attól még lehet. A Werther-effektusról pontosan tudjuk, hogy öngyilkosságok esetén működésbe léphet és úgy tűnik nincs ez másként a nagy médiavisszhangot keltő eutanáziákkal sem. Egy svájci példa még a 90-es évekből: amikor egy ismert pár közösen zárta le az életét az EXIT nevű szervezet segítségével, a halálukat követő két évben ugrásszerűen megnőtt az eutanáziát kérvényezők száma (kifejezetten a 60 feletti nők körében). Ki garantálja, hogy Zoraya ter Beek nagy nyilvánosság elé kerülése nem produkál hasonló következményeket?
A gyakorlat más módon is befolyásolhatja a szakma és az átlagember hozzáállását azokhoz, akik pszichés problémákkal küzdenek. Cikkében a The Free Press megszólaltatja Stef Groenewoud-ot, aki a Kampeni Teológiai Egyetem professzora. Szerinte az eutanázia egykor a legvégső opciónak számított, mára azonban orvosok és pszichiáterek egyfajta „elfogadható lehetőségként” tekintenek rá, ez pedig vezethet oda, hogy a több kitartást vagy figyelmet igénylő pszichiátriai betegekről könnyebben lemondanak. Azt már csak én fűzöm hozzá, hogy mennyivel inkább igaz lehet ez a barátokra és családtagokra, akik a szakmai kompetenciájuk miatt felnéznek ezekre a szakemberekre. „Ha ők úgy gondolják, hogy jobb lezárni xy életét, biztosan úgy van…” Holott az igazság az, hogy vannak esetek, amik nagyobb terhelést és odafigyelést kívánnak. A legjobb tudásunkat adjuk, futunk egy kört, két kört, három kört és mégsem javul a kliens állapota. De ez akkor annyit jelent, hogy egy negyedik kört is vállalnunk kell, nem azt, hogy kiszállunk a versenyből. Minden szakember tisztában van vele, amikor praktizálni kezd, hogy olyan emberek is a segítségét fogják kérni, akiknek nem lesz egyszerű segíteni. Ami nem jelenti, hogy lehetetlen nekik segíteni.
Mostanában sokat foglalkoztatnak az eltűnő értékek, úgy mint a kötelességtudat, az irgalmasság, az áhítat… és a remény. Az eutanázia ugyanis csakis azért válhatott „elfogadható lehetőséggé”, mert elfelejtettünk remélni. Tény, hogy sokszor a napi hírek nem szolgáltatnak okot az optimizmusra, de pont ez a lényeg: hogy nem a jelenre építünk, nem a körülményeinkre, nem a mostani állapotunkra, hanem a jó lehetőségére. Bízunk a holnapban, egy szebb szövőben, abban, hogy talán könnyebb lesz és a dolgok változhatnak. A jelen szenvedése és üressége örökkévalónak hat. De nem az.
Megjegyzés:
A cím Mózes5-ből származik, eredetileg nem az eutanáziáról szól. Itt kontextusból kiragadva használom.
Források:
