„Csak azt lehet kihozni egy emberből, ami alapból benne van.”

Tényleg így lenne?

Amikor a feszültség a tetőfokára hág, dühbe jövünk, meggondolatlanul szólunk, vagy esetleg felemeljük a hangunkat, gyakran elhangzik a mondat, hogy „Csak azt lehet kihozni egy emberből, ami alapból benne van”. A kontextus általában a következő (s talán sokunk számára ismerős): X személy tiszteletlen Y-nal, sértegeti, megalázza, megszégyeníti, mire utóbbi szintén elkezdi a fejéhez vágni, hogy mit is gondol róla. Szó szót követ és olyan dolgok hagyják el Y száját, amit rövidesen megbán, de legalábbis nem büszke rá, ami tovább fokozza a másik iránt érzett ellenszenvet. „Ez is miattad van! Soha nem kiabálok, de te kihozod belőlem!”, csattan fel keserűen,  mire X negédesen bedobja a mondatot, ami a mai cikk címét is adta: „Csak azt lehet kihozni…”. Ami annyit tesz, hogy a provokáció az provokáció, a bántás az bántás, de nem is ezekkel van a legnagyobb gond. Hanem azzal, ahogyan Y reagál rájuk. Tényleg így lenne?

Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, előbb egy másik fontos szempontot kell tisztáznunk: mi az, amit egy provokáció egyáltalán kihozhat? Létezik bármi negatív, ami alapból bennünk van? Nem minden problémás viselkedés a másik ember által lesz belénkültetve? Fel a búvárszemüvegekkel! Filozófiai mélységek következnek.

Körte, spárga és az emberi természet

Ágoston vallomásaiban szerepel egy történet arról, amikor a barátaival körtét loptak a szomszéd kertjéből. A tettet nem a csillapíthatatlan éhség indokolta, maga a gyümölcs ugyanis aligha tűnt kívánatosnak. Se szép nem volt, se finom. Inkább a saját szórakoztatásukra verték le a fáról, hogy utána az éjszaka közepén szétdobálhassák. Miért hozom ezt ide? Azért, mert Ágoston számára a cselekedet értelmetlen mivolta rámutatott arra, hogy az ember természeténél fogva hajlik a bűnre, azaz arra, ami rossz.

Rousseau egy hasonló esetről ír, ám a konklúziója nagyon más. Fiatalkorában egy férfi unszolására spárgát lopott az anyja kertjéből, hogy pénzért eladhassa. Ő azonban, amikor később reflektált a tettére, arra a következtetésre jut, hogy alapvetően nem a saját természetével van a gond, hanem egyszerűen a körülmények áldozata lett. Amit tett, az nem belülről fakadt, hanem a másik ember befolyásának volt köszönhető.  

Két nagyon hasonló szituáció, két teljesen más megítélés. Kinek van igaza? Tisztán születünk és a világ ront el, vagy alapból olyan az emberi természet, hogy nem feltétlenül a jóra hajlik? Előre jelzem, hogy ebben nem fogunk mindannyian egyetérteni és ez nem is baj. Én a magam részéről Ágoston pártján állok, egyszerűen azért, mert az ő álláspontja tűnik meggyőzőbbnek. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ember nem szentként jön a világra és ezért a felelősséget se tolnám kizárólag a társadalomra. Félreértés ne essék, számít a külső befolyás. Nagyon is. De ha egy vákuumban élnénk az életünket, akkor sem a teljes lelki makulátlanságról tennénk bizonyságot. Tény, hogy nagy valószínűséggel kevesebb alkalom adódna arra, hogy a természetünknek ez az oldala megmutatkozzon, hiszen lopni, hazudni stb. mind a másokhoz való kapcsolódás útján tudunk. Logikus módon, ha nem érintkeznénk velük, akkor a fentiek sem történnének meg. Nem lenne kitől lopni. Nem lenne kinek hazudni. De pusztán azért, mert nem adódna rá lehetőség, a csírája még ott lenne mélyen, legbelül. Hadd tegyem hozzá, hogy nem célom démonizálni az embert. Annyit mondok, hogy ahogy a jóra, úgy a károsra is bennünk van a potenciál és ezért nem okolhatunk másokat.

A válasz

Tehát a kérdésre a rövid válasz: valóban csak azt lehet kihozni az emberből, ami alapból benne van. DE (és ez nem véletlenül csupa nagy betű) pont ezért lenne fontos, hogy ne tegyük! Félreértés ne essék, a felelősséget mindenki maga viseli a szavaiért és a tetteiért. De szerepet játszunk abban, hogy a másikból jót vagy rosszat hozunk ki. Hogy segítjük a saját maga kordában tartásában vagy gátoljuk benne. Hogy támogatjuk vagy kigáncsoljuk. Kiabálni, sértegetni, verbális agressziónak teret engedni biztosan nem érdem, de provokálni és fájdalmat okozni sem az. Márpedig, amikor azt vágjuk a másik fejéhez, hogy amit kihoztunk belőle, az alapból benne volt, teljesen ignoráljuk a saját szerepünket abban, ahogyan reagált. Ez pedig álszent, képmutató viselkedés.

Másrészről viszont kizárólag a másikat okolni („Te hoztad ki belőlem…”) is min. éretlen felelősséghárítás, legrosszabb esetben pedig a bántalmazás jele (de tegyük hozzá, hogy ebben a cikkben nem az ilyen helyzetekről beszélek).

A súrlódások az élet részét képezik. Előfordul a konfliktus, a türelmetlenség, a meggondolatlanság. De ismerjük fel a szerepünket egymás életében! Sok múlik azon, ahogy egymással bánunk.

A fotót khloe arledge készítette és az Unsplash-ről származik.