A legfontosabb kérdés, amit az abortusz felvet

Mégis ritkán gondolkodunk el róla

Kezdem az elején. Ez a cikk nem azért íródott, hogy bárkit elítéljek a nézetei vagy a döntései miatt, vagy netán bűntudatot keltsek az olvasóban. Hasonlóan fontosnak tartom leszögezni, bár azt gondolom egyértelmű: nem én határozom meg, hogy ki, milyen döntést hoz. Pszichológusként ugyanolyan szakmaisággal támogatok mindenkit, aki hozzám fordul. Az abortuszt azonban fontos kérdésnek tartom, s nem csupán a mentális egészségre gyakorolt hatása miatt. Amikor felmerül ez a téma, a vita általában a jogi vonatkozások körül alakul ki: dönthessenek a nők vagy korlátozhatja őket a törvény? A pro-choice oldal szerint jogunk van eldönteni, hogy megszakítunk egy terhességet vagy sem, míg a pro-life képviselői a születendő gyermek élethez való jogával érvelnek. A bejegyzésem nem a szempontok mérlegeléséről szól, nem fogom megmondani a “tutit”. Most másról szeretnék írni, egyszerűen azért, mert a téma felvet egy további kérdést, ami szerintem sokkal fontosabb, mégis ritkán gondolkodunk el róla: létezik-e olyan, hogy valaki ember, de nem személy?

Mikortól személy az ember?

Tudom, nem szokványos kérdés, elsőre értelmetlennek is tűnhet. Ha azonban belehallgatunk a pro-choice érvekbe, óhatatlanul is kirajzolódik egy olyan álláspont, ami a születendő embert nem tekinti személynek. Az vitathatatlan, hogy a magzat ember, hiszen a puszta biológia besorolja az emberi faj tagjai közé. De a pro-choice álláspont alapján nem teljes értékű ember. Nem egy személy, lélekkel és egyéniséggel. Legalábbis még nem. És ez akár rendben is lehetne, ha nem vetne fel egy sor nagyon nehezen megválaszolható kérdést. Tegyük fel, hogy a méhben egy ember található, aki egyelőre nem személy. Csak egy a gond: akkor pontosan mikor válik azzá? A születéssel? De hiszen egy gyermekben semmi jelentős változás nem történik a világrajövetele közben. Az egyetlen, ami változik a lokáció: méhen belül, majd méhen kívül. Mégsem mondanánk (legalábbis a többség biztosan nem), hogy egy újszülött életéről dönthessen az anya. Pedig pontosan ugyanaz a személy hagyja el egy nő testét, aki kicsivel később felsír a kórházi szobában. Abszolút semmi nem változik közben, amit azért fontos kiemelni, mert a pro-choice oldalon gyakori követelés (különösen az USA-ban), hogy az abortusz egészen a születés pillanatáig lehetséges legyen. Ha a morális ítélettől el is tekintünk (amit jobb lenne, ha nem tennénk), láthatjuk, hogy egy ilyen igény logikailag sem állja meg a helyét. Nehéz megmondani, hogy ha egy magzat nem kezdettől fogva személy, akkor pontosan mikor és minek a hatására válik azzá. Márpedig, ha életekről döntünk, jó, ha vannak válaszaink. 

Abortusz, vetélés, balesetek – kit gyászolunk?

A másik kérdés, ami felvetődik, ha a méhen belüli embert nem tekintjük személynek, hogy miért gyászoljuk a vetéléseket? Ugyanígy miért különösen szomorú, ha várandós nő válik pl. baleset vagy erőszakos bűntény áldozatává? Félreértés ne essék, nem azt szeretném sugallni, hogy a gyászunk szükségtelen, mert egyáltalán nem az. Pont ez a lényeg. A fenti példák azért tragikusak, mert mindannyian érezzük, hogy két személyt érintenek, nem egyet. Mégis más mércét alkalmazunk az abortált személyek esetében. Hogyan lehetséges ez? Mi tesz valakit személlyé a pro-choice logika alapján? Úgy tűnik, hogy nem más, mint a szülő szándékai, hiszen ez az egyetlen különbség egy abortuszra ítélt ember és a vetélés közt. A gond az, hogy senki sem válik személlyé attól, hogy a szülei akarják. Egy anya sok varázslatos dologra képes, de a puszta akaratával személyt formálni nem tartozik a szuperképességei közé. Amikor tehát válaszok után kutatunk, néha pont a viselkedésünkre és tapasztalatainkra reflektálva leljük meg őket, mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ha A esetben így reagálunk, akkor B esetben miért nem? Mi a különbség? 

Valami vagy valaki?

Továbbra sem tudjuk mitől személy a személy. Egy újabb szempont, hogy talán a gondolkodás, az intelligenciaszint vagy a beszédkészség játszik döntő szerepet. Akár igaz is lehetne, viszont megint csak problémába ütközünk, hiszen számtalan olyan emberről tudunk, akár a közvetlen ismerősi körünkből is, aki pl. betegség vagy baleset következtében többé nem képes gondolkodni, beszélni, érvelni. Mégsem tekintenénk kevesebbnek, mint saját magunkat, sőt szívből elítéljük pl. Hitler egykori törekvéseit, hogy eltörölje a fogyatékossággal élőket a föld színéről.  

Folytathatnánk a sort, de az igazság az, hogy teljesen mindegy milyen álláspontot képviselünk a kérdésben, be kell látnunk: rendkívül nehéz amellett érvelni, hogy a méhen belül az emberi faj egy példánya található, ám egyelőre nem egy konkrét személy. (Különösen mivel minden jel arra utal, hogy a kettő szorosan összetartozik.) Minden ember automatikusan személy. Fogantatástól kezdve, élete végéig. Ez az egyetlen olyan magyarázat, ami logikus és kivétel nélkül képes megválaszolni a fenti kérdéseket. A méhen belüli ember nem csak valami, hanem valaki. És ennek hangsúlyozása nem azért fontos, hogy érzelmileg manipuláljunk bárkit is. Viszont tisztában kell lennünk azzal, amit képviselünk és ami mellett kampányolunk. Számomra sosem volt nehéz elfogadni egy nézetet, amíg az logikus, követhető, ellentmondástól mentes. Meggyőzhető vagyok. Azonban ebben a témában nem látom, milyen más válasz lehetséges, mint amire itt jutunk.

Konklúzió

Mit jelent mindez az abortuszokra nézve? Minimum annyit, hogy jóval szélesebb érzelmi palettával kellene viszonyulnunk a kérdéshez. Együttérzek mindenkivel, aki rémült, reménytelen és nem tudja hogyan döntsön. Szabad dühösnek, kétségbeesettnek, tanácstalannak, bárminek lenni. De tudjunk társadalmi szinten is őszinte szomorúságot érezni afelett, amit egy terhesség megszakítása jelent. Ezt azonban, ha őszinte vagyok, ritkán tapasztalom. A mérleg többnyire a közfelháborodás oldalára billen. Pedig emberekről van szó. Személyekről. Ha az ellenkezőjét nem tudjuk bizonyítani, jóval többet kellene gondolkodnunk azon, hogy a nők jogai mellett hogyan érvényesíthetnénk az ő jogaikat is.

Megjegyzés: A cikk több gondolatot merít Nancy Pearcy Love Thy Body c. hiánypótló könyvéből.