Ha úgy érzed, hogy a diagnózisod miatt kevesebb vagy másoknál
Szeretettel A.-nak!
A stigmatizáció valós jelenség. Ezt pedig azok tudják a legjobban, akik részesültek valaha egy (vagy több) pszichiátriai diagnózisban. Az ember könnyebben osztja meg az ismerőseivel, hogy allergiás vagy hashimoto-s, mint azt, hogy borderline személyiségzavarral él. Nem is arról van szó, hogy a környezetünk törvényszerűen elutasítással reagálna (sőt, azt gondolom, ez viszonylag ritkán történik meg), hanem inkább arról, hogy a két információ mintha teljesen más súllyal esne a latba.
Egy kliensem jut eszembe, akivel hosszú ideig dolgoztunk együtt és nagyon a szívemhez nőtt. Az első pszichiátriai diagnózist el tudta fogadni – még ha vonakodva is -, a második viszont óhatatlanul is a párválasztás irányába terelte a gondolatait. Mégis kinek fogok így kelleni? kérdezte, lemondással a hangjában. Lesz, aki elfogad majd ilyennek? Aki nem ijed meg attól, hogy ez és ez van leírva rólam erre a darab papírra? Emlékszem, szemét a szőnyegre szegezte, s bár ez volt az egyetlen olyan aggodalma, aminek hangot adott, ismertem annyira, hogy tudjam: gondolatok sokasága tolong a fejében. Jogos kérdések. Különösen egy olyan embertől, aki előtt még ott az egész élet.
Megmondtam, amit gondolok, mégpedig azt, hogy nem tudom. Nem tudom, hogy talál-e majd párt, hogy lesz-e valaki, aki elfogadja majd olyannak, amilyen. Viszont ennek semmi köze a diagnózishoz. Bárki másnak ugyanezt a választ adtam volna, egyszerűen azért, mert nem látok a jövőbe. Nem tudom, hogy keresztezik-e egymást az útjai valaki máséval. Ellenben ez az, amit tudok:
Egy diagnózis pontosan ennyi: egy diagnózis. Semmit nem mond el arról, hogy milyen ember vagy. Hogy kedves vagy-e, hogy intelligens vagy-e, hogy lehet-e rád számítani a bajban, hogy van-e humorod. Egy diagnózisban nem szerepel, hogy pontosan mit éltél át az életben, hogy min nevettél a leghangosabban, hogy mire vagy a legbüszkébb, hogy melyik félelmedet győzted le elsőnek és hogy melyikkel küzdesz épp most. Nem szól az utazásaidról, az élményeidről, a kalandokról, amiket átéltél és amik hozzájárultak ahhoz, hogy azzá az emberré válj, aki most vagy. A diagnózis hallgat arról, hogy melyik a kedvenc könyved és miért éppen az, hogy karácsonykor melyik süteményedet várja a legjobban a család, mert csak te tudod olyan jól elkészíteni. Még sorolhatnám, de érted, amit mondok?
Ez az, ami végső soron számít: hogy milyen ember vagy. Mások a kedvességet, a jóságot, az intelligenciát keresik benned, ezért ha valakinél nem is állapítanak meg depressziót, skizofréniát vagy BPD-t, egyáltalán nem biztos, hogy annyival előrébb van az életben, különösen ha hiányoznak belőle a fent említett tulajdonságok.
A karaktered az, ami alapján végső soron megítélnek, nem a diagnózisod.
Fel a fejjel!
