Ezt olvasd el, ha nehezen kérsz szívességet másoktól
Gyakran tapasztalom, hogy bár szívességet tenni általában nagyobb energiabefektetés, sokan mégis könnyebben adnak, mint fogalmaznak meg kérést mások felé. Mi lehet ennek az oka és hogyan változtathatjuk meg az erről való gondolkodásunkat?
„Amikor kérek, úgy érzem tartozom a másiknak. Mintha adósa lennék azzal, hogy segített nekem.” Lilla így fogalmazta meg, hogy miért nehéz bármit is kérnie akár hozzá közel álló személyektől, úgy mint a családja, barátai vagy a keresztény közösség, ahova jár. Talán számodra is ismerősek a sorai. De mi a probléma ezzel az érveléssel?
Azzal, hogy kérek, nem leszek automatikusan adós
Lili gondolkodásmódja úgy hangzik, mintha egy üzleti kapcsolatról beszélnénk. Ha én kapok valamennyit, akkor pontosan ugyanannyit kell vissza is adnom. A bensőséges kapcsolataink azonban nem így működnek. Egyrészt azért, mert a kérésemet a másik jó eséllyel szívesen teljesíti. Nem vagyok adós, mert a személyem számára a „fizetség”. Hogy ismerhet, kedvelhet, szerethet. Nem kell ezen felül teljesítenem ahhoz, hogy számára „megérje” nekem segíteni. Megéri, mert ismer és ez önmagában érték.
A hálánkat persze mindig jó kifejezni – nem is feltétlenül csak szavakkal-, de ne azért tegyük, mert egyébként adósnak éreznénk magunkat, hanem mert valóban szeretnénk köszönetet mondani azért, amit a másik tett.
Nem csak azzal lehetek áldás a másik ember számára, ha adok
Keresztény körökben gyakori az a nézet, hogy egymás számára csak a nagylelkűségünkkel válhatunk áldássá. Ami egyrészt igaz és az önzetlen jócselekedet jelentőséget hiba lenne alábecsülni. Másrészt viszont kiegészíteném a gondolatot annyival, hogy nem csak úgy lehetek áldás a másik ember számára, ha adok, hanem úgy is, ha tudok kérni. Amikor ugyanis megfogalmazok egy kérést, egyrészt kifejezem a másik ember felé a bizalmam. A kérésem azt üzeni, hogy téged választalak erre, (nem mást), téged tartalak a legmegfelelőbbnek, benned bízom ennyire. Ezeket jól esik megtapasztalni annak, akihez a kérést intéztük.
Ezen túlmenően a kérésünk sokszor az egyetlen, amely lehetővé teszi, hogy a másik ember a talentumait kamatoztassa. Tegyük fel, hogy xy különösen tehetséges a gyerekekkel. Ért a nyelvükön, türelmes, kreatív, vicces. De ha soha nem kérjük meg, hogy vigyázzon a legkisebbekre, hogyan fogja használni ezt a tehetségét? Márpedig a talentumot azért kaptuk, hogy éljünk vele és használjuk. Persze ez a saját felelősségünk is, azaz szükséges, hogy felajánljuk, amink van, de a kérés is egy módja lehet annak, hogy valaki kibontakoztassa az ajándékait.
De nem teher a másiknak, ha kérek?
Az adósság mellett a másik gyakori aggodalom, hogy a kérésünk terhet jelent az emberek számára. Itt azt gondolom, nagyon sok függ az adott élethelyzettől, hiszen valaki, aki például betegséggel küzd vagy kicsi gyermeket nevel, esetleg más, speciális élethelyzetben van, érthető módon több segítséget igényel és talán nincs kapacitása annyit adni, amennyit szeretne. Ha ezek egyike sem áll fenn, olyankor azt szoktam mondani, hogy ilyenkor inkább arányokban gondolkodjunk és ne egyszeri alkalmakban. Ha például heti rendszerességgel kérek, újra és újra, vagy esetleg kényelemből, mert egyszerűbb mást megkérni, mint saját kézbe venni a feladatot, akkor érdemes lehet őszinte önvizsgálatot tartani és elgondolkodni, hogy nem használom-e ki a másik jóindulatát. Addig azonban, amíg hol én kérek, hol a másik, hol nekem segítenek, hol én segítek, nem kell attól tartanom, hogy szükségtelenül terhelek másokat. S még ha így is lenne, nekik is felelősségük van abban, hogy ezt jelezzék felém.
Úgyhogy bátran merjünk kéréseket megfogalmazni!
A fotó Surface-től, az Unsplash-ről származik.
