„Életet és halált adtam előtökbe…“
Gondolatok az eutanáziáról
Őszinte leszek: egészséges emberként írni az eutanáziáról sosem lesz olyan hiteles, mintha négyes stádiumú rákos betegként érvelnék. Ez tény. A szenvedésről és a halálról könnyen okoskodik az, aki a közelében sincs és ezzel magam is tisztában vagyok. Azonban nem gondolom, hogy kizárólag az tud érdemben hozzátenni az eszmecseréhez, aki érintett a kérdésben. Ezért a következőket a legnagyobb alázattal írom és az olvasót is arra kérem, hogy legyen nyitott a gondolataimra, akkor is, ha azokat nem egy kórházi ágy széléről írom.
Együttérzés
Amikor az eutanáziáról vitatkozunk, teljesen mindegy, hogy melyik oldalt képviseljük, az első és legfontosabb, hogy együtt tudjunk sírni azokkal, akik sírnak1. Mint írtam is: könnyű úgy hősködni, hogy miután lecsuktam a laptopot, kimegyek futni a Margit-szigetre. Viszont azok, akik a leginkább vágynának arra, hogy véget érjenek a küzdelmeik, ezt nem tehetik meg. Ki vagyok én, hogy megmondjam nekik, Szenvedjetek tovább!, miközben én magam sem szeretnék példa lenni arra, hogyan is kell jól szenvedni. Sőt, imádkozom, hogy ebből az egyből sose kelljen levizsgáznom. Mert ha őszinte vagyok, én csak élni szeretnék. Nem akarok hős lenni, nem akarom, hogy fájjon, hogy leépüljek, hogy kínok kínjai közt kelljen elmennem. Szeretném megérni a kilencvenet, bicajra pattanni, ahogy nagyapám tette nyolcvanöt évesen, majd egy ponton az élettel betelve2 békében elaludni az ágyamban. Számomra a felnőtté válás egyik pillanata volt, amikor rájöttem, hogy pusztán azért, mert az összes hozzátartozóm, akit volt szerencsém ismerni így halt meg, attól még ez nem mindenkinek adatik meg. Együtt érzek azokkal, akik utóbbi kategóriába tartoznak.
Megfontolások, ellenérvek
Nem kertelek, keresztényként ellenzem az eutanáziát, de akkor is így tennék, ha nem hinnék semmiféle Istenben. Az érveim alapján ez azt hiszem nyilvánvalóvá fog válni. Elöljáróban fontosnak tartom elmondani, hogy az álláspontom nem egyenlő a szenvedés dicsőítésével vagy bármilyen módon történő elbagatellizálásával. Senkinek sem kívánok rosszat, viszont az tragikus módon tőlünk függetlenül is megtörténik, ha akarjuk, ha nem. Olyannyira nem választás kérdése, hogy a szenvedés és a halál kivétel nélkül minden embert érint, persze más-más mértékben és formában. Ám éppen ezért, az egyéni küzdelmen túl, van egy nagyon erős közösségi vonása is: számtalan ember járt előttünk és él ebben a pillanatban is, aki szenved vagy haldoklik. Egyedül vagyunk, de mégis együtt. Osztozunk az emberlétben, ami azt jelenti, hogy kapaszkodhatunk egymásba.
Az állatokat is elaltatjuk
A két leggyakoribb érv az eutanázia mellett, hogy egyrészt az egyénnek joga van dönteni a saját jövője felett, másrészt, hogy az állatokkal is vagyunk annyira irgalmasak, hogy elaltatjuk őket, így az embereknek is tartozunk ennyivel. Hadd reagáljak ezekre, mielőtt rátérnék a saját véleményemre. Vidékről származom, ami azt jelenti, hogy gyerekkoromtól fogva körbevettek az állatok. Tudom milyen, amikor egy szeretett háziállat már nem a régi önmaga. Láttam egykor eleven házőrzőket erőtlenül szuszogni, bevackolva magukat az istálló egy eldugott szegletébe. Igen, ilyenkor könnyítettünk egy állat szenvedésén. De nem azért, mert annyival többre tartanánk, mint egy embert. Éppen ellenkezőleg. Az állatot azért altatjuk el, mert állat. Akármennyire is sokat jelent, megközelítőleg sem ér annyit, mint egy ember. Tisztában vagyok vele, hogy az állatvédelem és a veganizmus fénykorát élve ez a kijelentésem radikálisan hat, de nem tágítok. Állatbarát vagyok, mindig is az voltam, de sosem volt bennem kérdés, hogy ki ér többet: a kutya vagy az ember. Ami értékesebb, ahhoz jobban ragaszkodunk.
Az embernek joga van dönteni
Jogunk nincs, szabadságunk viszont tény, hogy mindig is volt. Az egyik legnagyobb tragédia, hogy az öngyilkosságot bárki választhatja, és nagyon gyakran sajnos nem tudjuk megakadályozni benne. Ne tegyünk tehát úgy, mintha az eutanázia megtagadásával azt a szabadságot vennénk el az embertől, ami kezdettől fogva adott volt. A jog egy más kategória. Viszont e logika mentén felvetődik a kérdés, hogy akkor az öngyilkossági kísérletekbe se avatkozzunk közbe? Ha átsétálok a Margit-hídon és valaki éppen átmászik a korláton, rendben van, ha megállok bátorítani vagy esetleg meg is lököm kicsit? Egy ilyen szituáció és a „kegyes halál” közti egyetlen különbség, hogy utóbbi nincs szem előtt, valamint egy kórházi szoba jóval sterilebb, mint Budapest utcái. Ezeket leszámítva viszont nehéz rámutatni más lényegi különbségre. Aki a hidat választja, ugyanúgy véget szeretne vetni a szenvedéseinek, mint az, aki a tűt vagy a kapszulát kéri. Miért tagadjuk meg az egyiktől és adjuk meg a másiknak?
Miért nem támogatom az eutanáziát?
Probléma a fogalommal
Most, hogy a két leggyakoribb érvet érintettem, szeretnék kitérni arra, hogy személy szerint miért ellenzem az eutanáziát. Kezdem azzal, hogy az asszisztált öngyilkossággal, mint fogalommal nem tudok kibékülni, egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy létezik az a jelenség, amit leír. Öngyilkosság van vagy gyilkosság. Teljesen mindegy, hogy kérem-e a halált, aki gondoskodik róla, hogy részem legyen benne, az gyakorlatilag meggyilkol. Elfogadom és tiszteletben tartom, hogy nem mindenki hisz egy felsőbb hatalomban. Viszont ha létezik valami, amit biztosan igyekeznék elkerülni just to be safe, akkor az az emberélet kioltása lenne. Mert ha mégis van Isten, akkor egy ilyen cselekedetnek különös súlya van és számon fogják kérni rajtam. Embert ölni bűn és ebben még azok is egyet szoktak érteni, akik egyébként nem hisznek abban, hogy léteznek olyan kategóriák, mint jó és rossz.
Csúszós lejtő
A másik probléma, amit az eutanázia legalizálása felvet, hogy egy ilyen lejtőn nagyon könnyű megindulni lefelé. Kanada a klasszikus példa erre, ahol lassan a mentális betegséggel élők is jogosultak lehetnek a szolgáltatásra. Most azt nem firtatnám, hogy ez mennyire idézi fel bennem a hitleri Németországot (nagyon), inkább azt szeretném kiemelni, hogy ha egyszer elindulunk, rendkívül nehéz behúzni a kéziféket és kijelenteni egy embercsoportnak, hogy az ő szenvedésük nem elég ahhoz, hogy „segítsünk” rajtuk. Mert hát ez itt a csavar: a szenvedés szubjektív. Kín a rák, az alzheimer, az ALS, de egy anorexia vagy egy PTSD is. A „ki vagy te, hogy megmondd nekem” korában pedig ember legyen a talpán, aki közölni meri bárkivel is, hogy az a személy mit érez és az mire elég.
A halálról való felfogás változása
Az eutanázia bevezetésével a halálról való felfogás is jelentősen módosul. Veszélyesnek tartom, ha a halál szolgáltatássá válik, amit gyakorlatilag rendelésre tudunk igénybe venni. Egyrészt megint csak eszembe jut a csúszós lejtő és hogy vajon egy ponton mekkora teret kaphat majd a manipuláció, amikor is addig szuggerálhatunk bárkit (pl. hozzátartozót), amíg az kérvényezi az eutanáziát. Látszólag szabad akaratából, de ki tudja azt már visszakövetni, ha egyszer megszületik a döntés. És félreértés ne essék, egy vulnerábilis helyzetben sokszor már a puszta felvetés is elég ahhoz, hogy elültessen a másik fejében egy szándékot. A másik problémám, hogy a halál egyszerűen nem szolgáltatás, nem eszköz a kezünkben, amit úgy használunk, ahogy jónak látunk. Az életben nem minden szelídíthető. Illúzió azt gondolni, hogy képesek vagyunk betörni a halált. Amikor azt hisszük, kezünkben a gyeplő, akkor is mi vagyunk alárendelve neki. Minden pillanatban.
A könnyebbik vége
Nem értek egyet azzal az egyébként gyakori érvvel, hogy az eutanázia könnyű kiút egy súlyosan beteg ember számára. Mi ebben a könnyű? Szerintem hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy a döntést meghozzunk. Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy attól még könnyebbik útról beszélünk, csak nem a beteg, hanem a társadalom számára. Hiszen gondoljunk bele, közösségként melyik az egyszerűbb: kísérni, támogatni, segíteni valaki az utolsó pillanatig vagy azt mondani, hogy itt egy gyors megoldás, feküdj a kapszulába és máris könnyebb mindenkinek?
Záró gondolatok
Érdekes az empátia áramlása. Akik az eutanáziát támogatják, gyakran ugyanazok, akik a halálbüntetést viszont ellenzik. A képletbe bejön még az abortusz, a bevándorlók és a kisebbségek helyzete, valamint a kiskorúak hormonnal való ellátása (vagy éppen operációja) nemi szerep diszfória esetén. A felsorolt témák közül nem mindegyik releváns számunkra ma Magyarországon, de a nyugati világban talán ezek most a legvitatottabb témák és gyakran látjuk, hogy az empátia ide-oda áramlása a legellentmondásosabb kombinációkat tudja eredményezni. „Empatizálok a betegekkel, ezért pártolom az asszisztált öngyilkosságot, ám ugyanúgy együttérzek a tömeggyilkossal is, ezért ő viszont nem érdemli a halált.” Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy az empátia kevés. Amikor emberekről, igazságról, életről és halálról van szó, többre van szükség. Gondolkodásra, érvekre, bölcsességre. Adjon Isten ezekből mindannyiunknak!
Megjegyzés: A cím Mózes5-ből származik, eredetileg nem az eutanáziáról szól. Itt kontextusból kiragadva használom.
