Amikor a halál csak egy emlék

Élet és elmúlás a feltámadás tükrében

Nem Jézus az egyetlen, aki visszatért a halálból. Erőteljes kezdést szerettem volna a cikkemnek és talán ez a mondat az ugródeszka, ahonnan elrugaszkodhatunk. Merthogy életről és elmúlásról szeretnék írni, egy olyan emberre fókuszálva, akinek mindkettőben része volt.

Nem Jézus az egyetlen, aki visszatért a halálból, ám ez nem jelenti, hogy a feltámadása egyenértékű lenne bárki máséval. Semmiképpen sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy ami a Golgotán történt az nem egyszeri és megismételhetetlen, mert az. Krisztus szenvedése és feltámadása a keresztény hit középpontját képezi, hiszen a személyében maga Isten áldozta fel magát a világ bűnéért. Nincs még egy ehhez fogható esemény a világtörténelemben. Viszont a Biblia több feltámadásról is beszámol, mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben. Volt közöttük fiú, lány, szegény, gazdag, felnőtt, gyerek, s mind közül talán a leghíresebb Lázár esete. Ennek valószínűleg az az oka, hogy ő volt az egyetlen, aki már napok óta halott volt, amikor Jézus visszahívta az életbe.

Akik legyőznek egy súlyos betegséget vagy csodával határos módon megmenekülnek egy veszélyhelyzetből, gyakran hangoztatják, hogy megváltoztatja az élethez való viszonyukat. Mennyivel inkább igaz lehet ez, ha valaki magát a halált éli túl! ¹

Milyen élete lehetett Lázárnak a feltámadását követően? Mostanában sokat gondolkodom ezen. Vajon úgy tekintett rá, mint egy második születésre? Új kezdet volt, amolyan tiszta lap, vagy inkább, folytatás, mint amikor az ember újra felveszi a kötést, amit korábban félretett? A Biblia nem sokat árul el a történetéről, de egy biztos: a halál, ami addig véglegesnek tűnt, onnantól nem volt több, mint puszta emlék. Valami, ami megtörtént, mint a reggeli fogmosás vagy a gyerekkori fáramászások. Valami, amire vissza tudott tekinteni, mint egy mérföldkőre az út szélén. Esténként, amikor behunyta a szemét, talán eszébe jutott, hogy igen, minden elalvás egy kicsit olyan, az ébredések pedig pont ahhoz hasonlítanak, amikor a sír csendjében ráeszmélt, hogy valaki a nevén szólítja. „Lázár, jöjj ki!” (Jn 11:43) Lehet, hogy néha elsétált arrafelé, megállt a sírbolt előtt némán, gondolkodva és felidézte a napot, amikor a sötét üregből kibotorkált a fényre.

Elképzelem, hogy mindenki tudni akarta a titkot, mint amikor egy hosszú utazásról ér haza az ember és az ismerősei tágra nyílt szemmel körbetolongják: Mondd már, hogy volt? Mi történt? Mit láttál? Nem tudjuk, Lázár mennyit osztott meg velük. Lehet, hogy bátorította az időseket, a betegeket, de az is lehet, hogy annyit mondott, amennyit maga is megértett: hogy Isten ereje még a halálnál is hatalmasabb.

Szeretném azt hinni, hogy Lázár szép kort élt meg és amikor (újra) eljött az idő, nem volt benne félelem. Hitt abban, akinek a szavára egyszer kisétált a sírból, hogy újra meg tudja tenni. Bízott abban, hogy Isten vele van és vele lesz, mindenhol.

Ézsaiás próféta azt mondja, hogy az örökkévalóságban még csak emlékezni sem fogunk a rosszra, ami ebben az életben történik (Ézs 65,17). Bibliamagyarázók és teológusok szerint ez nem azt jelenti, hogy teljes amnéziában szenvedünk majd, hanem hogy az a hatalmas jó, amit Isten elkészített, minden bajunkat feledteti majd. Ezt pedig már én fűzöm hozzá, de talán pontosan olyan lesz, mint amilyennek Lázár feltámadását is sejtem: a halál egy emlék marad csupán. Valami, ami egyszer régen megtörtént. Mint a reggeli fogmosás, mint a fáramászások, amikor gyerekek voltunk…