Sanmartino lefátyolozott Krisztusa

Ez az az alkotás, aminél minden alkalommal győzködnöm kell magamat, mert az agyam szó szerint lázad a valóság ellen. Ránézek Sanmartino Krisztusára és nem tudom felfogni, hogy a lepel, ami takarja, ugyanabból a tömb márványból lett kifaragva. Meg sem lep, hogy a 18. században szárnyra kapott a pletyka, miszerint a művész egy valódi leplet helyezett a szoborra, majd az alkímia segítségével kővé változtatta, hiszen ha ránézünk, tényleg nehéz elhinni, hogy nem egy átlátszó fátylat látunk. Mégis, az igazság az, hogy Sanmartino az egész szobrot egy márványtömbből faragta ki. Egészen elképesztő teljesítmény.

Aztán arra gondolok, hogy bennünk is így rajzolódik ki Krisztus. Isten Lelke vésőt és kalapácsot ragad és minden nap munkába indul a lelkünk útvesztőiben. Van, hogy fel sem tűnik, annyira észrevétlen, amit csinál, máskor viszont minden ütés fájdalmas és minden kis darabot, ami lepattan belőlünk, könnyek kísérik. Mert a változás bár szükséges, néha kellemetlen, siratjuk, gyászoljuk, de csak azért, mert nem vesszük észre, hogy közben mi formálódik belőlünk, pontosabban, kinek a vonásai jelennek meg rajtunk. Egy puritán imádságban olvastam ezt a sort “draw on my soul the lineaments of Christ” és nem tudok elképzelni szebb kérést, amit egy ember Istenhez intézhet. Mert Krisztus a tökéletes ember. Rá hasonlítani a legjobb dolog, ami bárkivel történhet. 
Talán veled is előfordul, hogy kétségbeesel, mert nem változol olyan ütemben, mint szeretnél. Vannak dolgok, amikkel már rég fel kellett volna hagynod, szokások, amik csak ártanak neked, viselkedésminták, amiket szégyellsz, de mégis nehéz ellenállnod nekik. Vádlod és ostorozod magad, miközben azt kérdezed Istentől, hogy miért nem munkálkodik benned? Miért nem irányítja oda a vésőt és hasítja le végre ezt a részt belőled? De tudod mit? Önmagában az, hogy vágyakozol egy jobb énre és képes vagy látni és bánni a gyengeségeidet, bizonyíték, hogy a Lélek dolgozik rajtad. Ahogy fent írtam: minden nap munkába megy benned.