Kapaszkodni valamibe, kapaszkodni valakibe

Gondolatok a Moro-reflexről

Régóta pihent az Amazon listámon, de február elején végre elolvastam Carolyn Weber Surprised by Oxford c. életrajzi könyvét. Szívem szerint most rögtön költöznék is Angliába, s bár nagy a kísértés, hogy elkezdjek áradozni arról, mennyire szeretem az ottani kultúrát, ma valami másról szeretnék írni. A könyvében ugyanis Weber feleleveníti egy egyetemi előadását, amiben a Moro-reflexről esett szó. Halványan rémlett, hogy fejlődéslélektanból tanultunk erről, mégis sikeresen összekevertem a fogó reflex-szel, ezért ha bárki másban is megfogalmazódott egy kérdőjel: a Moro-reflex az a jelenség, amit újszülötteknél látunk, amikor váratlan inger éri őket vagy úgy érzik, hogy zuhannak. Olyankor ugyanis a csecsemők ösztönösen kinyújtóznak – mintha meg akarnának kapaszkodni valamiben -, majd sírva fakadnak; ami azért érdekes, mert ennyi idősen még nem rendelkeznek elég tapasztalattal ahhoz, hogy féljenek bármitől is (legyen az zaj vagy zuhanásérzet). De akkor miért reagálnak mégis így?

Vannak, akik a Moro-reflexben az evolúció egy bizonyítékát látják, hiszen lehet, hogy az újszülöttek azért igyekeznek kapaszkodni, mert az őseink valaha komfortosan függeszkedtek egy faágon. Weber azonban a könyvében más szögből közelíti meg a kérdést: mi van akkor, ha a legkisebbek viselkedése sokkal mélyebb jelentéssel bír? Mi van akkor, ha megerősíti, amit felnőtt fejjel nagyon is jól tudunk, ám a jelek szerint születésünktől fogva érzünk: hogy az élet zuhanás, hacsak nincs, amibe kapaszkodhatunk? Weber szerint az abszolút igazság az, ami végső soron megtart. Nem vitatkozom, inkább tovább vinném a gondolatait: mi van akkor, ha az újszülött nem valami után nyúl, hanem valaki után? Ha a mozdulatai nem az őseink fáramászását idézik, hanem azt az elszakadt állapotot, amit egy másik közös ősünk tapasztalt, miután evett a tiltott gyümölcsből? Akkor, ott, valami megtört, elveszett és ma is érezzük a hiányát. Keressük a biztonságot, a szeretetet, az ígéretet, hogy minden rendben lesz, hogy egy napon mind haza találunk, hogy végül senki sem vész el…¹ Lehet, hogy ezután nyújtjuk ki a kezünket? Lehet, hogy azt a Személyt igyekszünk megragadni, aki megnyugtató választ adhatna? Ha így is van, a Moro-reflex néhány hónap után eltűnik. Megszokjuk a világot, megtanulunk félni még egy sor dologtól, amit azelőtt nem ismertünk, s ugyan továbbra is nyújtózkodunk, ám sokszor olyan után, ami nem válik a javunkra.

Amikor Jézus eljött, sokakban tudatosult, hogy az életük zuhanás. Zuhanás, mert rosszat tettek, zuhanás, mert igazságtalanul bántak velük, zuhanás, mert szembesültek a halállal… A felismerés fájdalmasnak bizonyult, de talán pont abban a pillanatban születtek meg igazán, mert amint ráeszméltek, csecsemő módjára nyújtották ki kezüket Jézus felé: gondolkodás nélkül, ösztönösen, kétségbeesetten. Volt, aki egy háztetőt is hajlandó volt kibontani, hogy a közelébe érjen, míg más egész tömegeken küzdötte át magát, csak hogy a ruhája szegélyét érintse. A meglepetés viszont csak azután következett: maga Isten is így tett. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a bűnöst, a leprást, a megszállottat, a reményvesztettet, a kitaszítottat.

Mit jelent ez? Azt, hogy nem csak mi tapogatózunk az Örökkévaló után. Ő is kinyújtja felénk a kezét. Már azelőtt, hogy egyáltalán felismertük volna, hogy ott van.