Amin még Isten tekintete sem hatol át

(legalábbis a bajorok szerint)

2024-ben, ha jó embernek szeretnénk felfesteni magunkat, általában telefont ragadunk és posztolunk valamiről, ami ezt kellőképpen alátámasztja. A régi korok embere azonban kreatívabbnak bizonyult, különösen a középkori szerzetesek Bajoroszágban. De kezdjük az elején.

Öt évig éltem az említett régióban és ha három dolgot kellene megneveznem, ami ma is hiányzik, abból az egyik a konyha lenne. Amikor kiköltöztünk, igen rövid idő alatt barátságot kötöttem az ételekkel. Nem kellett biztatni, hogy szedjek egy tál Spätzle-t (nokedli) vagy krumplisalátát, arra is rászoktunk, hogy a levesbe kötelező módon zsemle- vagy májgombóc kerül és ha nagyon nem volt időm, akkor is tudtam, hogy a munkából hazatérve lesz egy zacskó Maultasche a hűtőben, amit kifőzök, vajon megpirítok és boldogan elmajszolok a kanapén. És ezennel meg is érkeztünk a mai bejegyzés témájához, ugyanis pontosan erről a bizonyos Maultaschéról szeretnék mesélni. Egy négyzet alakú, lapos, töltött tésztáról van szó. Maga a koncepció hasonlít az olaszok tortelliniéhez vagy az oroszok pirogjához. Már évek óta lelkes rajongója voltam, amikor teljesen véletlenül, az egyik tanártól, akivel együtt dolgoztam, megtudtam a történetét.

A Maultasche ugyanis a kolostor falai közt született és eredetileg a szerzetesek rukkoltak elő az ötlettel, pont a nagyböjti időszakban. Az időzítés nem véletlen. A katolikus hagyomány szerint ugyanis a húsvétot megelőző negyven nap komoly lemondással jár, ennek a klasszikus formája pedig az átmeneti vegetáriánus lét. Semmi hús. Igen ám, de aki jó falatokhoz szokott, az nem szívesen cseréli le az oldalast salátára. Így voltak ezzel a szerzetes barátok is, mígnem egy napon felötlött bennük, hogy “amiről nem tudsz, az nem fáj” és talán mégiscsak bele lehetne csempészni abba a böjtbe egy kis husit, ha sikerül megoldani, hogy Isten ne lássa. És mi az, amin még a mennyei tekintet sem hatolhat át? Hát persze, hogy a tészta! Úgyhogy fogták a darált húst és két tésztalap közé rejtették: volt, nincs! Ezért is nevezik a Maultaschét a mai napig Herrgottsbscheißerle-nek, ami nagyjából annyit tesz, hogy “Istent becsapó/megtévesztő”.

Miért mesélem el ezt a történetet? Azért, mert néha, amikor szembesülök a hiányosságaimmal, hibáimmal és rossz szokásaimmal, kísértést érzek, hogy ne csak a darált pulykát, hanem saját magamat csomagoljam egy hatalmas tésztalapba. Ismered az érzést? Amikor azt kívánod, bárcsak Isten ne látná mit mondtál, hogyan viselkedtél és egyszerűen csak elbújhatnál valahova szégyenedben? Aztán minden alkalommal mielőtt elővenném a liszteszacskót rájövök, hogy nem kell rejtőzködnöm. Nem kell jobbnak mutatnom magam, mint amilyen vagyok. Lehetek őszinte Istennel. Kimondhatom, hogy megint elrontottam, bocsánatot kérhetek és nekifuthatok újra. 
A kereszténység azt vallja, hogy a megváltást nem azzal érdemeljük ki, hogy tökéletesen élünk, ez pedig igencsak jó hír, mert úgysem lennénk képesek rá. Nem bizony. A megváltást – az Istennel való szerető kapcsolatot, a hibáink és ballépéseink bocsánatát – kapjuk. Ajándék. Nem kell tepernünk, mérlegre tenni, hogy a rosszat kiegyensúlyozza-e a jó, amit cselekedtünk… egyszerűen csak kapjuk. Elfogadod?