Miért nem beszélünk a szüleinkkel?

és tényleg ez az egyetlen megoldás?

Az Economist oldalán jött szembe velem egy 2021-es cikk arról, hogy meglepően sok amerikai szakítja meg a kapcsolatot a szüleivel. A Cornell egyetem felmérése alapján a megkérdezettek 27%-a nem tartja a kontaktot valamelyik közeli családtagjával (többnyire apával vagy anyával) és általában a gyerek az, aki az eltávolodás mellett dönt. Ez azt jelenti, hogy minden negyedik embert érint a probléma, ám egyes szakértők szerint a jelenség még ennél is gyakoribb, csak a kudarc- és szégyenérzet miatt sokan titkolják, hogy hányadán is állnak a felmenőikkel. Nem tudom, hogy Magyarországon hogyan alakulnak a számok, de az eddigi tapasztalataim alapján úgy sejtem, hasonló kép látszik kirajzolódni. Mi lehet az oka annak, hogy ennyire elhidegültünk egymástól? Tényleg áthidalhatatlanok az ellentéteink? Több faktor is belejátszhat abba, hogy itt tartunk. A következő szempontok a saját észrevételeim, amikről úgy gondolom, hogy hozzájárulhatnak a konfliktusok kiéleződéséhez.

Fájdalmas sérülések és a bocsánatkérés hiánya

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: nincs tökéletes szülő és ezzel egy ponton mindenki szembesül. Fontos, hogy amikor ezt írom, nem szándékom szőnyeg alá söpörni olyan szülői viselkedésmintákat, amik mély sebeket okoztak (vagy okoznak mind a mai napig). A “nincs tökéletes anya/apa” egy gyakran ismételt mantra, amit egyesek hajlamosak mentségként felhozni, különösen olyankor, amikor a bocsánatkérés jóval indokoltabb lenne. Fájdalmas ezzel szembesülni, ám ettől függetlenül reális magyarázatnak tartom, hogy egyszerűen azért távolodtunk el, mert ténylegesen sérültünk a kapcsolatainkban. Ilyenkor nem is feltétlenül bosszúról vagy büntetésről van szó, hanem önvédelemről. Egyáltalán nem gondolom, hogy a fizikális bántalmazás az egyetlen, ami indokolhatja a távolságtartást, ezért sérülés alatt sem kizárólag ezt értem. A folyamatos kritika, érdektelenség, gúny ugyanúgy mérgezi a köteléket, különösen hosszú távon. Érzelmileg kimerítő éveken át ugyanazokat a köröket futni, süket fülekre lelni, elutasítással találkozni. Elfáradunk, belefásulunk, megunjuk, ezért kilépünk. 

Mennyiben árnyalja a képet, ha a szülő elismeri a hibáit és bocsánatot kér? Azt gondolom, van, hogy a kapcsolat pontosan ezen a gesztuson – vagy inkább a hiányán – múlik. Személyesen is ismerek olyat, aki sérelmek egész sorát hajlandó lett volna elengedni, ha a szülő kéri, ám ez sosem történt meg. A nehézség abban áll, hogy a tekintélyelvű nevelési stílus képviselői ritkán tartják indokoltnak, hogy bocsánatot kérjenek, számukra ugyanis megbánásnak hangot adni nem összeegyeztethető a szülői szereppel. A bocsánatkérés így általában egyirányú, a gyerek részéről elvárt, szülői oldalról viszont nem indokolt, ami további keserűséget szül.

Határhúzás nehézsége

Egy másik fontos faktor, ami hozzájárulhat a szülő-gyerek kapcsolat megszakadásához, az a határhúzás nehézsége. Lehet, hogy azért hidegülünk el egymástól, mert nem tudjuk, hogyan tudnánk úgy együtt lenni, hogy közben ne fájjon. Ezzel nem azokra szeretném tolni a felelősséget, akik a problémás viselkedés elszenvedői, sokkal inkább szeretnék rávilágítani arra a mozgástérre, ami talán ott lenne a kapcsolatainkban, csak nem realizáljuk. Gondolok itt a telefonhívások gyakoriságára, a beszélgetések tartalmára, a kommunikáció stílusára; csupa olyan kérdés, amiben ha nincsenek jó eszközeink arra, hogy képviseljük magunkat – hogy nemet mondjunk, hogy kifejezzük, ha valami bánt vagy sért- hajlamosabban leszünk mindent vagy semmit alapon gondolkodni és egy napon teljesen elvágni a kontaktot. Talán indokolt is így tenni, nem látok bele minden élethelyzetbe. Annyit mondok, hogy fennáll a lehetőség, hogy a kapcsolat minőségének javulása a határok felállításán és védelmén múlik, ami tanulható. A családunkhoz való viszony (minőségétől függetlenül), egyike a legjelentősebb kötelékeinknek, ezért talán megér egy próbát.

Megbocsátás nehézsége és túlérzékenység

Ahogy a bocsánatkérés hiánya, úgy a megbocsátás nehézsége is a szakadék felé terelhet egy kapcsolatot. Óvatosan szeretnék fogalmazni, hogy semmiképpen se tűnjön úgy, hogy jogos fájdalmakat és sérelmeket próbálok elbagatellizálni. Abszolút nem erről van szó. Azonban, ha teljesen fair módon állunk a kérdéshez, be kell látnunk, hogy gyakran vonakodunk kimondani, hogy a “sértett” fél is lehet “hibás”, mert úgy hangzik, mintha ezzel mindenkit, aki megsebződött (vagy akár bántalmazás áldozata) megkérdőjeleznénk. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Amit mondani szeretnék az az, hogy létezik olyan forgatókönyv, ahol bolhából elefántot csinálunk, ahol az építő jellegű kritikát sem tudjuk fogadni, ahol az egyetnemértés egyenlő a támadással és a rosszindulattal; folytathatnánk a sort.Greg Lukianoff és Jonathan Haidt szociálpszichológus The Coddling of the American Mind c. könyve szépen bemutatja, hogyan vált egy egész generáció túlérzékennyé és sértődékennyé, olyan nevelési stílusok hatására, amik mindent az érzelmekre és a biztonságra tettek fel. Nehéz lenne egy egész könyvet összefoglalni, de akinek ideje engedi, annak ajánlom elolvasásra, mert rengeteg társadalmi szintű jelenséget megmagyaráz. Itt most azért hozom fel, hogy senkiben se keltsem azt a benyomást, hogy a fentieket én találtam ki. (Sajnos nem.)

Múlt, a gentle parenting lencséjén keresztül 

A gentle parenting mozgalom rengeteg nevelési hibát korrigált, amiért hálával tartozunk, mégis azt érzem, vigyáznunk kell, hogy az inga ezúttal ne a másik oldalon lengjen ki. Az is kulcsfontosságú, hogy helyesen értelmezzük mindazt, ami a szakértők szájából elhangzik, különösen, mivel egy, a gyereknevelés terén jelenleg uralkodó nézetről beszélünk. Számtalan könyv és social média oldal foglalkozik a témával, ezért még akkor is találkozhatunk ilyen tartalmakkal, ha nem célzottan keressük őket. De mi köze van ennek a szüleinkhez? Tegyük fel, hogy sorra jönnek szembe velem videók, amikben egy pszichológus óva inti a követőit attól, hogy büntessék vagy számonkérjék a gyerekeiket, mert az ezt és ezt okozza az érzelemvilágukkal. Felnőtt emberként óhatatlanul is reflektálok a saját gyerekkoromra, mert amikor megütöttem a testvéremet vagy hazudtam, a saját szüleim talán pont azt tették, amiről ma úgy gondoljuk, hogy káros: elvették a játékaimat vagy nem nézhettem aznap este mesét. Ez pedig egy sor kérdést vet fel: Lehet, hogy innen erednek a felnőttkori problémáim? Lehet, hogy ha a szüleim máshogy viszonyulnak ezekhez a helyzetekhez, ma nem itt tartanék? Miért nem tudtak megérteni? Miért nem hangolódtak rá jobban a szükségleteimre?

Nem győzöm hangsúlyozni: amikor ezeket írom, nem azt szeretném eldönteni, hogy kinek van igaza. Se szülőt, se gyereket nem védek, mert hiszem, hogy minden szituációt a maga egyediségében kell vizsgálni. Amire rámutatok az az, hogy a gentle parenting lencséjén keresztül több gyerekkori szituációt is újraértékelhetünk és megállapíthatjuk, hogy a szüleink bizony totálisan levizsgáztak. Előfordulhat, hogy ott is problémát és fájdalmat kreálunk, ahol korábban nem volt, ez pedig érthető módon neheztelést szül, főleg akkor, ha a kapcsolatra már eleve hárult egyfajta teher. 

Nem szeretném eldönteni, hogy ki szakítsa meg a kapcsolatot a szüleivel és ki nem. Azt sem tudom általánosságban megítélni, hogy ez mikor indokolt és mikor lehetne megmenteni egy kapcsolatot. Ahogy írtam is, a fentiek a saját meglátásaim, puszta megfigyelésekre alapozva. Amit tudok, az ez: szomorú látni a számokat. Szomorú arra a fájdalomra gondolni, amit sokan cipelnek, mert a szülővel való kapcsolat megszakítása akkor sem vidám esemény, ha én magam döntöttem így. Jó lenne megtanulni bocsánatot kérni. Jó lenne megtanulni megbocsátani. Jó lenne nyíltan és őszintén kommunikálni egymással arról, amit átéltünk. Mindannyiunknak ezt kívánom!

A fotót Jessica Yap készítette és az Unsplash -ről származik.