Gondolatok szabadságról, beleegyezésről és emberi méltóságról

Az alábbi sorok először az Instagram oldalamon jelentek meg 2023 szeptemberében. Hogy cikk formájában is elérhetővé váljanak, apró módosításokat, kiegészítéseket végeztem rajtuk.

Valahogy nem szerepelt a bingó kártyámon, hogy egy napon arról fogok írni, miért is problémás a fétisklubok reklámozása, de ez is csak azt mutatja: soha ne mondd, hogy soha. Néhány napja az egyik hazai női magazin lehozott egy cikket, amiben az író Magyarország első és egyetlen fétisklubját népszerűsíti. Ilyenkor a kritikus olvasó egy már ismerős dilemmával találja szemben magát: reagáljon, ezzel óhatatlanul is figyelmet irányítva a témára vagy inkább bízzon abban, hogy a megannyi tartalom közt, ez is gyorsan feledésbe merül. Nehéz kérdés. Ahogy az is, hogy ha reagálunk, azt mekkora időintervallumon belül érdemes tennünk, hiszen minden utólagos komment, megosztás és reakció olyan, mint egy CPR, és valljuk be, nem biztos, hogy minden diszkussziót bölcs dolog újraéleszteni. Miután azonban ez már a sokadik olyan cikk, amivel sem szakmailag, sem pedig emberileg nem tudok egyetérteni, úgy érzem megérett egy reakció a részemről.

1. Szabadság

A cikkben két kulcsfogalom merül fel újra és újra: szabadság és beleegyezés. Kezdjük az elsővel. Az nem szabadság, ha az ösztöneim irányítanak. Aki valaha is küzdött bármiféle függőséggel tudja, hogy szabadság az, amikor képes vagyok önkontrollt gyakorolni, nemet mondani, ellenállni. James K.A. Smith filozófus mondja, hogy van az a pont, amikor „a falakat, amikről egykor úgy tűnt csak bezárnak, elkezded állványzatnak látni, ami összetart.” Intés ez mindannyiunknak, hogy óvatosan rázzuk le magunkról a moralitás „igáját”, nehogy aztán kiderüljön, hogy amit mi börtönrácsnak érzékeltünk, az valójában kapaszkodó volt.

2. Beleegyezés

A másik kulcsfogalom, ami a cikkben kiemelt hangsúlyt kap az a beleegyezés. A rendezvény egyik szervezője elmondja, hogy köreikben nincs kéretlen érintés, minden a résztvevő felek hozzájárulásával történik. Ez természetesen jobb, mintha nem így volna, de mégsem ad különösebb büszkeségre okot, ugyanis megerősíti azt a trendet, ami a beleegyezést morális fokmérőként kezeli. Amivel az egyetlen probléma pusztán, hogy nem az. A beleegyezés elsősorban jogi kontextusban releváns, arra azonban teljes mértékig alkalmatlan, hogy egy cselekedetet morális szempontból értékeljen. Hozzájárulhatok valamihez, ami nem szolgálja a javamat, ám attól még hogy igent mondtam rá, nem válik automatikusan áldássá. Veszélyes gondolatmenet ez, hiszen azáltal, hogy a beleegyezéstől tesszük függővé egy cselekedet helyességét, azt sugalljuk, hogy az embert mindig csak másoktól kell megvédeni, soha nem saját magától. Ami nem igaz. Jelenthetek rizikót saját magam számára, ha nem rendelkezem elég információval egy-egy döntés meghozatalához, nem vagyok tisztában a vakfoltjaimmal, vagy nem látom pontosan milyen mélyre is nyúlik a traumám. Így, akik a beleegyezést használják morális mérceként, gyakran pontosan azokat tartják altatásban, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá, hogy felnyissák a szemüket.

3. Az, hogy valamit élvezek, nem jelenti, hogy hasznomra válik

Jópár C. S. Lewis esszét el kellett olvasnom ahhoz, hogy világossá váljon, az emberi lét egy spektrum, amin a cselekedeteinktől és a döntéseinktől függően helyet foglalunk valahol. Nem törvényszerű, hogy pusztán azért, mert embernek születtünk, ki is teljesedünk emberi valónkban és ezzel fontos tisztában lenni. Mert tegyük fel, hogy az, hogy fétisklubba járunk, nem árt senkinek. De abban azért megegyezhetünk, hogy nem is használ? Vagy elmagyarázná valaki, hogyan erősít meg emberi méltóságomban, amikor kutyajelmezben, négykézláb mászok egy sötét pincében? Fel kell ismernünk, hogy embernek lenni mennyivel több, mennyivel méltóságteljesebb ennél.

4. Nem kell mindent megérteni

A cikk végén az író reflektál a tapasztalataira és a következő tanulságot vonja le: ha ellenállást érzünk valamivel kapcsolatban, ítélkezés helyett inkább próbáljuk megérteni, kérdéseket feltenni, informálódni. Ami jogosan veti fel a kérdést: miért? Ha egy jelenség vagy viselkedés számomra elfogadhatatlan, az nem jelenti automatikusan, hogy a hiba bennem keresendő. Ilyen alapon ugyanis minden olyan jelenség ünneplését sürgethetnénk, ami ellenállást vált ki belőlünk, legyen az gyerekmunka vagy korrupció. Miért kellene az ellenállásomat kihívásként/feladatként értelmezni? Talán pont annak a moralitásnak a mércéje, amitől néhányan annyira szeretnének szabadulni.