Amit lehetetlen feledni
Nem egyszer nekifutottam ennek a bejegyzésnek, de valahogy nem találtam meg a hangot. Hogyan írjak valamiről, ami ennyire személyes és egyúttal ennyire nem rólam szól? Hol kezdjem? Aztán arra gondoltam, hogy talán itt:
Néhány napja kaptam egy e-mailt egy ismerőstől, nevezzük A.-nak, akivel tavaly együtt dolgoztunk egy projekten. Röviden érdeklődött, hogy beugorhatna-e a munkahelyemre, mert lenne valami, amiben a segítségemet kérné. Természetesen igent mondtam, de a napi teendőim közepette nem is gondolkodtam azon, hogy vajon miről szeretne beszélni velem. Pedig sejthettem volna. Másnap délután megjelent az irodámban és leült velem szembe, feszülten babrálva a Dávid-csillagot az aranyláncán. Mert hogy A. zsidó és ami miatt felkeresett, az az elmúlt hetek történései, kezdve az izraeli terrortámadással, ami, ahogy annyi más embert, úgy őt is teljesen váratlanul érte. Még a találkozásunk idején sem ocsúdott fel a sokkból, ám ami talán még nagyobb félelmet generált benne, az a világ reakciója a Hamas által rendezett mészárlásra: Izrael ellenes tüntetések, „Gas the Jews!” kiáltások, megjelölt otthonok, azaz nyílt antiszemitizmus, ami valahogy mégis komolyabb következmények nélkül marad. „Sosem lesz vége. Soha nem lesz vége.” mondta A. a könnyeivel küszködve, egész testében remegve. A nagyapja túlélte a holokausztot, amiről anno egy egész világ fogadta, hogy többet nem történhet meg, ám egy Magyarországon élő zsidónak most mégis azon kell gondolkoznia, hogy levegye-e a Dávid-csillagos nyakláncát. Hova jutottunk?
Nem szeretnék kitérni a beszélgetésünk részleteire, helyette viszont valami másról szólnék. Hazafelé fogalmazódott meg bennem, hogy mennyi fordulatot tartogat az élet. A családom legnagyobb traumája, hogy a német politikai vezetés bűneiért – többek közt a holokausztért is – kellett szenvednie, ártatlanul. Mi közünk volt a nácikhoz? Semmi. De német-német, gondolták anno, így a magyarországi svábok ugyanúgy fizettek a nácik kegyetlenségéért, mint a tősgyökeres németek. Méghozzá drága árat. Miért mondom el ezt? Mert ma 2023-at írunk és a zsidó ismerősömnek a megannyi lehetőség közül éppen rám esett a választása: a németre. Mélyen megérintett a felismerés.
Német vagyok. Ami már gyerekkorom óta tudom, hogy mit jelent: pontban délben ebédelünk, nem késünk, precízek vagyunk, szorgalmasak. Pákkának hívjuk az arcot, náninak a dédnagyszülőt. Random bedobálunk német szavakat a beszélgetéseinkbe, szeretjük a tisztaságot, az alaposságot, a rendet. De a kép nem ennyire idilli. Amióta az eszemet tudom, az is világos számomra, hogy a németségem miatt nem csak jót örököltem, hanem a transzgenerációs traumákból is kaptam. A kollektív bűnösség vádja és a kitelepítés úgy határozta meg az életünket, mint semmi más. Tudjuk mi az üldöztetés. Tudjuk mi a szenvedés, az igazságtalanság, a gyűlölet. Ezért a családom mindig is együtt érzett a zsidósággal. Olyannyira, hogy a súlyosan demens nagyapám maroknyi emléke közt ez az egy bugyog fel újra és újra: hogy a vele egyidős szomszéd kisfiú a haláltáborban végezte. Amikor meglátogatom nagyapámat, nem tudja ki vagyok. Néz rám fürkésző tekintettel, keres egy nevet, amit az arcomhoz társíthat, hiába. Arra viszont emlékszik, hogy a gyerekkori barátját, aki semmiben nem különbözött tőle, akivel együtt játszottak az utcán, egy napon elhurcolták és a családjával együtt elgázosították. Olyan tragédia ez, amit még a demencia sem tud kitörölni.
A kérdésem tehát: Miért van az, hogy ma olyan sokan mégsem emlékeznek?
