TOP 5 irodalmi élményem
Melyik a kedvenc könyved? Olvasó embert hasonlóan érint ez a kérdés, mint egy anyát, akinek meg kellene neveznie a kedvenc gyermekét. Értsd: már attól bűntudatom van, hogy egyáltalán gondolkodom a válaszon, de veszek egy nagy levegőt és kimondom. Több száz elolvasott könyv után, azt hiszem ez az öt volt a legnagyobb hatással rám:
Marilynne Robinson: Gileád
Érdekes módon nem vagyok nagy rajongója az E/1. személyben, napló stílusban íródott könyveknek, de a Gileád esetében ez egyáltalán nem zavart. Fogalmam sincs hányszor olvastam el, de azt tudom, hogy nem véletlenül kapta a Pulitzert. És hogy miről szól? Kicsit mindenről. Gileád város idős lelkipásztora eleveníti fel benne az emlékeit családi konfliktusokról, hitről, barátságról, közösségről, hogy a kisfia felnővén megismerhesse ki is volt az édesapja. A történetben óhatatlanul is ott van az elmúlás, mégsem éreztem lehangolónak vagy szomorúnak. A kedvenc részem, amikor az elbeszélő felelevenít egy emléket, amiről pontosan tudja, hogy úgy, abban a formában nem történhetett meg, ám valamiért mégis így emlékszik vissza rá. Hányszor vágyunk erre mi is! Hogy visszamehessünk az időben és máshogy csináljuk, máshogy éljük meg a dolgokat. Annyira emberinek érzem ezt.
C.S.Lewis: Míg arcunk nem lesz
Milyen Isten? Hogyan viszonyulunk Hozzá és Ő hozzánk? Mit kezd a szégyenünkkel és a róla alkotott képünkkel? Ha majd egy napon szemtől szembe látjuk, vajon olyan lesz, mint amilyennek elképzeltük?
Túlzás nélkül merem állítani, hogy C.S.Lewis egyike a valaha élt legzseniálisabb íróinknak. Úgy képes írni a hitről, hogy az nem szájbarágós, nem csöpögős, nem „preachy” és aki olvasott már keresztény irodalmat, az pontosan tudja, hogy ez mekkora teljesítmény. Maradjunk annyiban, hogy nehéz igényesen írni ezekről a témákról, de Jacknek1 valahogy minden alkalommal sikerül. Az embernek az az érzése, hogy a sötétben vezeti, fogalma sincs hova tart, aztán jön egy-egy pofon jobbról, néhány gyomros balról és mire lerakjuk a könyvet, szédülünk. Legalábbis nekem abszolút ez a tapasztalatom vele. Hősiesen bevallom, hogy amikor először olvastam ezt a művét, nem értettem a hype-ot. Ködös volt az egész, nem tetszett a mitológiai vonatkozás sem, aztán azon kaptam magam, hogy mégis állandóan a könyvön kattogok. Valamit elindított bennem. Aztán újra és újra felfedeztem egy étvágyat magamban, amit csak az csillapított, ha levettem a polcról. És tudjátok mit? Minden alkalommal, amikor olvastam, valami más ragadott meg benne és felfedeztem egy újabb rétegét. A Míg arcunk nem lesz tipikusan az a könyv, ami együtt halad az életeddel és teljesen mindegy milyen életszakaszban emeled le a polcról, ott fog találkozni veled.
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Emlékszem, amikor befejeztem a könyvet, annyira ledöbbentem a végkifejleten, hogy másnap az első dolgom volt ráírni egy kollégámra (akiről tudtam, hogy minden reggelt egy könyvvel indít) és megkérdezni, hogy ezt olvasta-e. Amint igennel felelt, kitört belőlem: „hogy nem lettél depressziós a befejezéstől???” Végtelenül csalódott voltam, de nem szeretnék spoilerezni, inkább arról írok, hogy mi tetszett a könyvben annyira, hogy konkrétan nem tudtam letenni. Szerintem nagyon izgalmas és dinamikus történet, sok-sok fordulattal és karakterrel. Közülük is kiemelkedik a főhős, Scarlett. Egy önző, kiállhatatlan, manipulatív lány/nő, akinek soha nem szeretnék az ellensége lenni (de még a barátja sem), ám a szívóssága mégis teljesen lenyűgözött. Tisztelem azokat az embereket, akiknek teljesen mindegy milyen csavart labdát dob az élet, állják a sarat, mennek, feltalálják magukat, felveszik a harcot.
Eugene Peterson: Leap Over a Wall
(sajnos csak angolul vagy németül elérhető)
Eugene Peterson-t viszonylag későn ismertem meg és ez volt az első könyv, amit olvastam tőle. Dávid király életét dolgozza fel és annak párhuzamait a saját életünkkel, de őszintén szólva nehéz megragadni, hogy is csinálja, mert egyszerűen annyira egyedi. Peterson lelkész és ebből a pásztori perspektívából ír, humorral, bölcsességgel, jámborsággal. Ezer közül is fel lehet ismerni a hangját. Nem akar lenyűgözni (ez egyébként egész életére igaz volt), de talán pont ezért sikerül neki. Megmutatja mitől ember az ember és hogy Isten hogyan találkozik velünk ebben a kusza, néhol tragikus, ám mégis fantasztikus életben.
Frederick Buechner: Telling Secrets
(sajnos csak angolul elérhető)
Buechner számomra olyan, mint egy sebész, csak ő szike helyett tollat használ. Megdöbbentő pontossággal szedi ízekre az emberi lelket, többnyire a sajátját, a Telling Secrets ugyanis egyike a fél tucat életrajzi könyvének. Biztos vagyok benne, hogy jó pszichológus lett volna belőle, de íróként még többet tudott adni a világnak. Olvasom és azt veszem észre, hogy közben észrevétlenül bólogatok, mert pontosan tudom miről beszél, mégsem lennék képes így megragadni. Buechner nagy traumája, hogy édesapja fiatalon öngyilkos lett, ezért alig ismerte. Ez az az emlék, amihez újra és újra visszakanyarodik az írásaiban, próbálja megérteni, feldolgozni, elfogadni és valahogy ezen keresztül megtanít, hogyan tudunk mi is hasonlóan tenni a saját fájdalmas emlékeinkkel és hiányainkkal.
- C.S. Lewis-t gyakran becézték Jacknek 🙂 ↩︎
