A halálról
Nem emlékszem mikor tudatosult bennem először, hogy egy napon meghalok, de az élénken él bennem, hogy serdülőként sokáig nagyon féltem a haláltól. Viszolyogtam a temető csendjétől, a kórház sterilitásától, a temetkezési vállalatok furcsa alakú autóitól, a szobától, ahol dédnagyanyám az utolsó napjait töltötte. A halál mindenhol ott volt és ahogy magam mögött hagytam a gyerekkoromat, elkezdtem egyre élesebben látni. Ez pedig megrémisztett. Azt éreztem, hogy nincs hova menekülnöm, hogy előbb vagy utóbb sor fog kerülni erre is és semmit sem tehetek ellene. Aztán egyszer síelni mentünk és a benzinkúton vettem egy Marie Claire-t, amiben teljesen véletlenül erről volt szó. A következőkre lehet, hogy rosszul emlékszem, de szinte biztos vagyok benne, hogy Kukorelly Endre neve szerepelt a cikkben és valami olyasmit mondott, hogy nem fél a haláltól, mert arra fókuszál, hogy egy teljes életet tudjon szembeállítani vele. Számomra ez akkor egy forradalmi gondolat volt. Megkönnyebbültem, hogy végre volt valami a kezemben, amivel felvehettem a harcot a félelemmel szemben, ám az igazi nagy áttörést végül nem ez hozta meg. Hanem a hit. Hosszan tudnék írni a folyamatról, ami odavezetett, hogy levetkőzzem az elmúlással kapcsolatos szorongásomat, de most csak egy példát szeretnék kiemelni, ami különösen nagy hatással volt rám:
Sheldon Vanauken felidéz egy jelenetet A Severe Mercy c. életrajzi regényében, amit még egyszer sem sikerült száraz szemmel olvasnom, egyrészt azért, mert bár nem voltam ott, látom magam előtt az egészet, másrészt pedig, mert annyira igaz. Vanauken és felesége meghitt barátságot ápolt C.S.Lewis professzor-íróval. Sokáig mind Oxfordban éltek és a jelenet, amiről írok, egy költözés előtt történt, amikor Vanauken utoljára találkozott Lewis-szal. Beszélgettek, megittak egy sört az ebéd mellé, majd búcsút mondtak egymásnak. Vanauken megállt a járdán, Lewis átvágott az úton, majd váratlanul megfordult és derűs arccal átkiabált a forgatagon: „Besides, Christians never say goodbye!”1 Látom magam előtt a középkorú Lewis-t, kalapban, kissé feszülő szövetkabátban, zsebre tett kézzel, mit sem törődve a fejüket felkapó járókelőkkel. Az ember, akit az égi véreb2 addig üldözött, mígnem Krisztusban felismerte a megváltóját és a kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója lett belőle. Egy egészen kivételes élet, egy egészen kivételes ember.
Milyen igaz! A keresztények sosem búcsúznak. Nincs rá szükség. A viszontlátás öröme olyan biztos, mint hogy reggel felkel a nap. Krisztus legyőzte a halált. Ami áthatolhatatlan falként húzódott az élet végén, egyszerre kapu lett, amin besétálunk. Nem búcsúzunk, mert hamarosan találkozunk, odaát.Vanauken, szintén a fenti könyvében felidézi a Lewis-szal folytatott beszélgetését a halálról, pontosabban arról, hogy milyen lesz hirtelen „felébredni”. „Arra jutottunk, hogy bárhogy is lesz, így fogunk reagálni: Hát persze! Hát persze, hogy ez ilyen! Hiszen hogy máshogy is lehetne.” Talán tényleg ilyen meghalni. Felébredünk és a homlokunkra csapunk, hogy miért is nem sejtettük, hogy ez a válasz, hiszen annyiszor ébredtünk már az életünk során. Lehet, hogy ugyanez vár ránk? Egy utolsó nagy ébredés, egy minden eddiginél fényesebb reggelre?
Ma már nem félek a haláltól. Tudom, hogy elkerülhetetlen. De azt is, hogy túl fogjuk élni.
