4 dolog, ami segített, hogy fellendüljön az imaéletem
Tegye fel a kezét, aki keresztényként elégedett az imaéletével! Van egy olyan érzésem, hogy ha mind egy teremben ülnénk és úgy tenném fel a kérdést, jópáran zavartan fészkelődnénk a székünkben: magamat is beleértve. Tulajdonképpen ez vezetett oda, hogy alaposabban is foglalkozzak az imádsággal, ugyanis az elmúlt néhány évben nagyon azt éreztem, hogy ellaposodott vagy konkrétan elmaradt az Istennel való kapcsolódás. Olvastam a Bibliámat és különböző lelki irodalmakat, ám amikor arra került a sor, hogy mondjak valamit, többnyire hebegtem-habogtam, a munkán gondolkodtam vagy bosszankodtam azon, hogy mindenki tud imádkozni, csak én nem. (Igen, néha a pszichológus is hajlamos az önsajnálatra.) Szóval fogtam magam és elkezdtem mélyebbre ásni, most pedig szeretnék veletek is megosztani négy olyan dolgot, ami határozottan segített, hogy többet és jobban tudjak imádkozni:
1. Jézus szavai – Mi Atyánk
Nem én voltam az első ember, akiben megfogalmazódott a fenti igény. A tanítványok kérésére, hogy tanítsa meg őket imádkozzunk, Jézus a Mi Atyánkkal felelt. Szerintem itt nem is azon van a hangsúly, hogy csakis az a szószerinti megfogalmazás a helyes, amit Ő mond, hanem inkább egy mintáról beszélünk, amit tartalmilag érdemes követni. A Mi Atyánkban van dicséret, bűnvallás, kérés, hálaadás, ami azért is fontos emlékeztető, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az ima mindig kérés. Közel sem, sőt, az igazán mély imádságok jóval többről szólnak. Ez persze nem jelenti, hogy kéréseket megfogalmazni felszínes vagy önző. Amit mondani szeretnék az inkább az, hogy van mivel bővíteni a palettát, ha azon gondolkodunk, mit is mondhatnánk Istennek.
2. Mások imái – tanulni egymástól és azoktól, akik előttünk jártak
Óvatosan írom le, mert könnyen úgy hangozhat, mintha egy lapra tenném a biciklizéssel vagy a sütés-főzéssel, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mint olyan sok más dolog az életben, az imádság is tanulható. Van, akinek ösztönösen jön és sosem volt gondja azzal, hogy kifejezze magát Isten előtt, mások viszont keresik a szavakat, nem tudják mit mondjanak, hogyan fogalmazzanak. A jó hír az, hogy nem csak Jézustól tanulhatunk (ahogy azt az előző pontnál láttuk), hanem egymástól is. Ettől nem lesz kevésbé hiteles a saját imánk, hiszen nem arról van szó, hogy egy az egyben vegyük át mások szavait. Inspirálódhatunk a pásztorunktól, a közösségünk tagjaitól, de azoktól is, akik előttünk jártak:
Ami nekem személy szerint sokat adott az egy The Valley of Vision c. kötet, ami puritán imádságok gyűjteménye. Őszintén szólva a puritánok hite számomra mindig is követendő példa volt. Nem tartom fairnek, hogy a puritán szóhoz sajnos olyan asszociációkat kötünk, mint a bigottság, prüdéria, örömtelenség, begyöpösödöttség, mert számtalan elolvasott könyvvel a hátam mögött sokkal inkább érzem úgy, hogy ezek az emberek úgy szerették Istent és az embertársaikat, aminek mi, ma sokszor a közelébe sem érünk. Minden alkalommal ledöbbenek azon, hogy micsoda mélység van az imáikban, milyen gazdag a mondanivalójuk szimbólumokban és Bibliai utalásokban. Nem azért olvasom, hogy kívülről megtanuljam bármelyiket is, hanem hogy magamévá tudjam tenni azt a szemléletet és viszonyulást, ami őket jellemezte. Szeretnék én is ilyen lenni, így élni, így hinni, így szeretni.
3. Egy jó könyv az imádságról – érteni azt, amit csinálunk
Szintén fontosnak tartom, hogy amikor imádkozunk, tisztában legyünk azzal, hogy mit is csinálunk. Tim Keller Prayer c. könyve sok kérdést helyretett bennem, átfogó, világos, minden félreértést tisztázó olvasmány. Ahogy azt fent is írtam, néha úgy tekintünk az imára, mint rendelésre, amiben leadjuk Isten felé a kéréseinket vagy éppen azt gondoljuk, hogy csak egyféleképpen lehet jól imádkozni és ha nem találjuk el, felesleges, amit csinálunk. Elengedhetetlen, hogy értsük, mi is az ima, mert gyakran azért sem olyan az imaéletünk, mint szeretnénk, mert nem teljesen értjük, hogy milyennek kellene lennie.
4. Konkrét, kijelölt hely – imapad és a testtartás jelentősége
A katolikus olvasókat nem éri újdonságként a következő tippem, a protestánsoktól viszont nyitottságot kérek. Azt tapasztalom, hogy sokszor azért is nehéz fókuszáltan imádkozni, mert közben ezer más dolog jár a fejünkben. És miért jár ezer más dolog a fejünkben? Mert ezer más dolgot csinálunk: rohanunk a metróhoz, a háttérben megy a zene, porszívózzuk a lakást, valahol csörög egy telefon… Félreértés ne essék: nem gondolom, hogy csak az lehet jó ima, ami a kolostor csendjében és békéjében születik. Munka közben is van helye az Istennel való kapcsolódásnak. Viszont be kell látnunk, hogy ezek többnyire néhány mondatos, rövid kérések, pont azért, mert se időnk, se kapacitásunk nincs többre. Könnyebb odafigyelni, ha kijelölt ideje és helye van a dolognak.
Nekem sokat segített az imapad, amin térdelő pozícióban lehet elhelyezkedni és azon kívül, hogy nagyon kényelmes, már önmagában a testtartás is támogatja az odafigyelést és az elmélyülést. (Mert hát a padlón térdelve nehéz lenne ruhát hajtogatni vagy krumplit pucolni a vacsorához, na.) Nem ettől lesz szívből jövő egy ima, senki sem lesz „szentebb”, ha egy ilyen praktikához folyamodik, ezért nem szeretném ezt a benyomást kelteni. A testtartás és a hely egyszerűen segít fókuszálni.
Ami pedig a legfontosabb, hogy ne várjunk a tökéletes körülményre, a tökéletes mondanivalóra, hanem egyszerűen csak forduljunk oda Istenhez újra és újra. Ha jó napunk van, ha nem, ha kedvünk van, ha nem, mert így tanulunk meg végső soron imádkozni és találjuk meg benne a saját hangunkat is. Eugene Peterson lelkipásztor mondta, hogy az ima nem is megszólítás, hanem válasz. Mert amikor megnyitom magam Isten előtt, ő már hívott. Mindig erre a hívásra válaszul jövök elé imában.
