Farizeusok és vámszedők

Nem olyan régen valaki elküldött nekem egy videót, amelyben egy keresztény véleményformáló beszélt egy fontos (és megosztó) témáról. Ami feltűnt –és ez olyasvalami, amit már többször tapasztaltam–, hogy az eltérő vélemény képviselői rendre megkapták a farizeus jelzőt. Nem tartom szerencsésnek ezt a fajta címkézést és szeretném megindokolni, hogy miért. 

Keresztények között gyakori, hogy egyet nem értés esetén a farizeus és a vámszedő példázatához nyúlnak vissza. Aki megingathatatlan egy kérdésben, magabiztosan képviseli a véleményét és ezt esetleg nem a négy fal között teszi, az általában a keményszívű „farizeus”. Aki ezt támadásként interpretálja, ezáltal pedig saját magára áldozatként tekint, az többnyire az alázatos „vámszedő”. Elsőre talán logikusnak is hangzik, csakhogy Jézus példázata nem ilyen egyszerű. 

A sors furcsa fintora, hogy általában pont az a legnagyobb farizeus, aki magát vámszedőnek tartja. Hiszen mi bújik meg a „lefarizeusozás” mögött, ha nem az, hogy én egyébként magamat jobbnak tartom a másiknál? A farizeus és a vámszedő példázata pont arról szól, hogy a farizeus másokkal hasonlítja össze magát és őket maga alá helyezve érzi azt, hogy szentebb náluk. Ezzel szemben a vámszedő Isten szentségével méri össze magát. Nem másokra mutogat, hanem a saját mellét veri. Nem mások fölé helyezi magát, hanem Istenre tekint. Nem a másik bűneivel van elfoglalva, hanem azokkal a hibákkal, amelyeket ő elkövetett. 

Csak azért, mert valaki nem ért velünk egyet, nem lesz “farizeus”. Csak azért, mert valaki mer magabiztosan vállalni egy véleményt, nem lesz “farizeus”. Csak azért, mert valaki visszajelzést ad, nem lesz “farizeus”. 

Mindig fogunk találni olyanokat, akiknél jobbnak érezzük magunkat. De amellett, aki igazán Jó, örökké kicsinek és kevésnek találtatunk. Ezért amíg másokhoz mérve nyugtatgatod magad, hogy mennyivel nemesebb, szentebb, jobb keresztény vagy, jó eséllyel egyet bizonyítasz: a benned élő farizeust.